Biztos mindenki elkészítette már a maga listáját arról, hogy mit csinál “ha ennek vége lesz”. Mi is elkezdtük összeírni, hová megyünk, ha már lehet menni. Mindenképpen elutazunk Olaszországba, a magunk eszközeivel támogatva a helyi turizmust. Bejárjuk újra az Amalfi-partot, Toszkánát és Umbriát, Róma mocskos utcáit és Szicília forró és poros kisvárosait.
És mindenképp elmegyünk Velencébe. Legelőször oda fogunk visszamenni. Órákig csatangolunk a girbe-gurba utcákon és hidakon, aztán végigsiklunk a Nagy csatornán a 2-es vaporettó elején ülve. Este beülünk abba a kis pizzázóba, ahová visszajárunk, eszünk egy akkora pizzát, hogy a fülünkön jön ki, és még egy rossz olasz sört is iszunk hozzá. Már ha kinyit valaha.
Mert Velence sokkal nehezebb időket él, mint a többi város. Nemcsak azzal kell szembenézniük az itteni vendéglátósoknak, szállásadóknak és egyéb, turizmusból élő vállalkozásoknak, hogy még hetekig, hónapokig nem számíthatnak érdemi forgalomra és bevételre. Az ő forgalmuk ugyanis már tavaly ősszel mélybe zuhant.
Tavaly novemberben ugyanis többször is elöntötte a víz a várost. Az áradás jóval nagyobb volt, mint amik időnként érkeznek. Hetekre eltűntek a turisták. Egy rendezvényre mentünk volna, amelyet az időjárási körülmények miatt lemondtak a szervezők. A jegyünk, a szállásunk már megvolt, így elmentünk és megnéztük, milyen az elárasztott város. Az alacsonyabban fekvő városrészek térdig álltak a sós vízben, a sirályok úszkáltak a Szent Márk téren és gond és sorbanállás nélkül lehetett szelfizni a Sóhajok hídján vagy a Rialtón.
És alighogy felszáradtak az utcák, ahogy újrafestették a falakat és kidobálták a romlott, szennyezett és tönkrement árut, alighogy fellélegeztek, jött a következő csapás. Velence túléli, mert túlél mindent. Az egész város évszázadok óta olyan, mintha holnap összedőlne, de nem fog. Meg fogjuk nézni. Meg fogjuk látni.
