Nem a legegyszerűbb és nem is a legolcsóbb eljutni a norvégiai Lofoten-szigetekre, de ha lehet, mindenképpen érdemes egyszer megnézni. Amiből persze jó eséllyel nem egyszeri alkalom lesz. Már azért sem, mert annyira szeszélyes az időjárás, hogy elsőre (vagy másodikra se) nem látunk semmit, csak ködöt, felhőket és esőcseppeket. De az is igaz, hogy néhány nap alatt a nagy változékonyságban szinte biztos látunk szép időt is.
A szigetekhez semmi sincs közel, ezt jól mutatja, hogy a legközelebbi nagyváros Bodø, ahonnan repülővel, vagy hajóval is kényelmes a bejutás a szigetekre. (Repülőből a hajnali a legolcsóbb, általában 50 euró.) Közúton kanyargós, soha véget nem érő út vezet észak felől Lofotenbe, ha saját autóval jövünk, akkor is érdemes a szigetek déli részére bekompozni. Mi Olsóba repültünk, onnan vonattal mentünk Bodø-ig – trondheimi átszállással potom 18-20 óra út (és néha csak 20-30 euró a jegy) – onnan repülővel Solvaerbe, ahol béreltünk egy autót.
Friss változás, hogy a kisebb szigetekre, ahova kevesen utaznak, a norvég kormány ingyenessé tette a kompokat a gyalogosok számára, hogy legalább a közlekedés ne legyen riasztóan költséges.
A szigeteken meredek, morózus hegyek és sziklák magasodnak, ezek lábánál helyezkednek el a falvak. Mind hasonló: öböl, halgazdaság, híd a szomszéd szigetre, bordó házak, mustársága házak, zöld házak.
Ezen a vidéken alapvetően halászatból éltek és élnek ma is. A Lofoten-szigetek jellemzője a bordóra festett, lábakon félig a tengerben álló házak sora. Kötelező kellék a halszárító állvány, ami az év jó részében üresen áll, ám ha beindul a bolt, akkor hirtelen rengeteg halat kell tartósítani. Az állványokon a hidegben gyorsan kiszáradnak a kizsigerelt haltörzsek. A tőkehalak különösen nagyra nőnek, a fejeket, amiket valószínűleg semmire sem lehet használni, látványosság gyanánt lógatják ki az állványokra és gyakorlatilag mindenhova.
A valaha halászházként funkcionáló épületek ma már inkább turistalátványosságok, legtöbbjük szálláshelyként funkcionál. A tradicionális házak mellett sorra építik a hasonló karakterű, de már nem a vízben álló kis házakat is, egyértelműen a turisták elszállásolására. Nyáron akkora a forgalom, hogy Nusfjordban például belépőt szednek.
Az egyik legszebb Henningsvær, amely maga is egy több, kicsike szigetből álló település. Az utolsó kis sziget utolsó szegletében pedig ott a falu focipályája kifogástalan minőségű gyeppel. Mondjuk ha valaki nem passzol pontosan, a labda könnyen a vízben landolhat, szétugrasztva ezzel a potyahalra leső sirályokat.
Szezon itt csak nyáron van, ezt magunk is tapasztalhattuk, szeptember közepén már csak szédelegtek a turisták. Tavasszal pedig egyszerűen még túl hideg van – a májusi hóesés sem ritka. Mégis inkább elő- vagy utószezonban érdemes erre látogatni, amikor nem kell tolongani a kis utcákon, illetve a fantasztikus kilátást kínáló túraösvényeken. Ilyenkor már bármelyik kávézóban van hely és alapvetően olyan minden, amilyennek lennie kell: csendes, kedves és mesebeli.