Egy rövid kiruccanásr elmentük Lappföldre. Az utazás maga meglehetősen kacifántosra sikerült, erről majd egy későbbi cikkben számolunk be. Most jöjjön egy kis élménybeszámoló arról, amit kár kihagyni. Mert Lappföld kutyaszán nélkül olyan, mint a Balaton fürdés nélkül: nem az igazi. A kutyás szánozás mellett motoros szános túrára is el lehet menni, ami megint egy más élmény. Ha mázlink van, még északi fényt is láthatunk.
Kutyákkal a hóban
Amit egyáltalán nem szabad félvállról venni, az a hideg. A kutyaszános túrát a város széli Mikulásfaluban kezdtük. Gondoltuk, a háromkor induló túra előtt valami melegedőben leszünk, hát nem. Egy szalonnasütésre még épp alkalmas tűz köré tekeredve vártuk az indulást, ami csak tolódott, tolódott, mert a szánokat elő kellett készíteni. Negyvenöt perc várakozás után kockára fagyva indultunk neki. Plusz ruhát nem kaptunk, csak a gyerekeket lehetett egy pokrócba burkolni.
Hat kutya a szán előtt, az utas a szánban ül, a hajtó a szán mögött áll, más dolga nincs, mint fékezni és a kanyarokban befelé dőlni. Irányítani nem kell a kutyákat, ők az első szánt követik. Amikor a kutyák nekiiramodnak, az elsőre ijesztő, nehéz elhinni, hogy tényleg mindenki biztonsággal túl fogja élni, de pár perc után rá lehet érezni, és már tudnánk jobb tempót menni, mint amit a vezető enged.
Az fel sem merült, hogy a fékről teljesen levegyem a lábam, mert biztosan beértem volna az előttem haladót, ami meg tilos. Persze a mi kutyáinknak könnyű dolga volt, utassal együtt is bőven száz kiló alatt volt a teher a szánon.
A túra rövid volt, ami egyrészt nem jó, mert nagyon élvezetes suhanni. A kutyák okosak, fegyelmezettek, igazán jó lehet hosszan utazni velük. Másrészt fárasztó ez a játék. Mert bár úgy tűnik, csak állunk a szán végében, szinte az egész test megfeszül a kanyarokban vagy amikor megdöccen a szán. A kezem tíz másodperc alatt lefagyott, félúton cseréltem kesztyűt a gyerekkel, aki el tudta rejteni a kezét a kabát ujjában, nekem viszont kellett a síkesztyű.
A túra végén csak beengedtek a melegedőbe, ahol persze fűtés nem volt, de a benti mínusz öt-hat fok is tízzel melegebb volt. Ami a kutyákat illeti, ezek az állatok nem úgy vannak tartva, mint a szantorini szamarak, akik szomjaznak és szenvednek egész nap. A szánhúzó kutyák gondos képzés és tanítás után kezdenek húzni, folyamatos a tréning, minőségi a kaja, és ha megöregednek, gondos, husky-szerető gazdikhoz kerülnek. A legidősebb még futó kutya tizenegy éves.
Motorossal az északi fényig
A motoros szánozás más történet. Jogsival kaphatunk saját kis szánt is, nálunk ez nem játszott, így egy nagy motor mögé fogott szánra ültünk mint utasok. Ez a túra is a Mikulásfalutól indul, de itt a szállásról szedik össze az utasokat, igazi melegedőben lehet várakozni és mindenki teljes menetfelszerelést kap: overált, sapkát, csizmát, sisakot, pokrócot. Ez kell is, mert odakint mínusz huszonöt fok is lehet, ami már nem móka. Plusz a menetszél. Szóval a bármit is fel kell venni. Van nappali és éjszakai túra is, mi utóbbit választottuk, mert volt némi esély északi fényre.
A szánozás jó móka, az utas csak ül és sasol. Nekünk különösen nagy szerencsénk volt, mert tiszta volt az idő és még napvihart is kaptunk, így egy réten megálltunk és míg a szervezők összedobtak egy kis tábortüzet, mi nézhettük az északi fényt. Teázgatás, sütizgetés után a csapat fele visszament, mert fáztak az utasok, de mi maradtunk, és mentünk tovább. Ez már csak utazgatás volt, sajnos az északi fény sem bukkant fel újra, de ha nem kezdtünk volna el fázni, csak mentünk és mentünk volna. Hazafelé a szervező fickó nevetve mondta, hogy a városban mínusz huszonhat fok van, vagyis odakint harminc is lehetett.
A túrák nem olcsók, de ha egyszer eljutunk ide és még hó és szép idő is van, érdemes beruházni. A legolcsóbb túrák hetven és száz euró között vannak.
