A luxushajózás a tengeren az a turisztikai attrakció, amit kipróbáltam, de valószínűleg többet nem szeretném kipróbálni. Az óceánjáró hajó nem az én világom. Nem, nem a hajóval van problémám, nem vagyok tengeribeteg – amikor az voltam, egy másik hajón, a legkevésbé sem szegte kedvem. A tömegturizmus ezen formája egyszerűen túl sok olyan tényezővel bír, ami nekem nem szimpatikus. Az MSC egyik hajójával mentünk egy kört az alábbi útvonalon: Lisszabon, Alicante, Menorca, Szardínia, Genova.
Tömeg
Nyilván ez az első dolog, ami az embernek eszébe jut akkor, ha egy háromezer utas befogadására alkalmas hajó szóba kerül – és ennél vannak sokkal nagyobb hajók is. Igen, tömeg van, és igen, én ezt kifejezetten nem szeretem. Se a sorállást, se a lökdösődést, se azt, amikor vadászni kell a helyeket. Most épp senki sincs a bárban, ahol ülök, és ez nagy mértékben javítja a komfortfokot.
A tömeg terelése ugyanakkor profi módon zajlik, kiszállásnál, vacsoránál sosincs végeláthatatlan torlódás, logisztikai szempontból tehát nagyon érdekes az egész. Ám a reggelinél, meg estefelé, amikor mindenkinek ihatnékja támad, nekem már kellemetlen. Jó, én alapvetően az apartmanos és nem a szállodás elhelyezést szeretem, a csendet és legfeljebb félházat.
Pazarlás
Egy ilyen út, az óceánjáró hajó maga a pazarlás. Adva van egy hatalmas szálloda, amelyet vízre tesznek, és amíg az utasok jönnek-mennek, vagyis egy héten vagy két héten át zabálja a dízelt és önti magából a füstöt. A lényeg nem az, hogy minél gyorsabban jusson el A-ból B-be, mint egy közlekedési eszköz, hiszen nem lehet leállítani motort egy percre sem. Persze vannak már villanymotoros hajók is, de az öncélú motorhasználat ott is fennáll.
A pazarlás megvan az étkeztetésben is, hiszen az utas is all inclusive ellátását kap, napi háromszori étkezést, de a büfé mindig nyitva van, vagyis ha uzsonnára tolna valaki egy szelet pizzát vagy akármit a svédasztalról azt is lehet. Ebből adódóan mindenki folyamatosan zabál, a tányérok púposak, a maradék és hulladék mennyisége elképesztő. Ha az ember az ideje javát a fedélzeten tölti, nem is igen tehet mást, mint eszik, iszik, akkor is, ha nincs rá szüksége.
Felszínesség, egyebek
Jól hangzik, hogy az óceánjáró hajó minden reggel máshol köt ki és más várost, szigetet látunk. De mit is lehet látni? Kikötünk kilenckor, vissza kell szállni négykor. Ez első blikkre sok idő, de mit is lehet megnézni ennyi idő alatt? A hajó rendszerint távol a városközpontoktól köt ki, vagyis eleve idő, mire a kikötőből be lehet jutni bárhova. És ott mihez kezdünk? Hát, mászkálunk, megnézzük a várat, erődöt, esetleg befizetünk egy buszos kirándulásra, amelynek keretében kicsit messzebb is látunk valamit. És akkor jártunk Alicantéban, Menorcán, Szardínián és Genovában. Pedig a két szigetre önmagukban napok kellenének. Vagyis valójában nem látunk semmit.
Egy ilyen hajón rendkívül erőteljesen kijönnek a társadalmi egyenlőtlenségek, ami van akit nem zavar, de engem például igen. És ettől nem könnyű elvonatkoztatni. Egészen más bármelyik nagyvárosban beülni egy kocsmába és kikérni egy sört, mint egy ilyen hajón. Mert míg otthon pariban vannak a felek – jövő héten a pincér vesz nálunk kenyeret vagy mi festjük ki a kocsmát – itt ez nagyon nincs így. A staff jó része színes, az utazóközönség jó része fehér, nincs keveredés. És az utasok többsége úgy viselkedik, mintha tényleg úr lenne.
Következő kör
Nem valószínű, hogy még egy hasonló kirándulásra befizetnék, ez a fajta szórakozás nekem egyszerűen nem jön be. Egészen különleges verziója ennek a fajta pihenésnek a norvégiai fjordjárás, a Hurtigrutennel – erről itt írtunk. Kisebb hajóval, emberibb léptékkel, kisebb társadalmi különbségekkel és kevesebb rongyrázással – összességében amúgy többe kerül. Az egy egészen más világ.
