Nem volt sok időnk, ezért néhány óra alvással abszolváltunk egy La Palma-i kört, mert az életben nagyjából egyszer adódik az ember életében olyan, hogy lát egy vulkánkitörést élőben. Voltunk már pár éve ezen a kis Kanári-szigeten és már akkor lélegzetelállító volt a fekete krátereivel, kúpjaival és valószerűtlenül meredek hegyoldalaival. Most pedig egyszerűen nem lehetett kihagyni, még ha csak egy éjszaka és egy délelőtt volt az egész. Arról, hogy hogyan érdemes most odautazni vulkánnézőbe, elérhető-e repülővel La Palma, jön még egy anyag, ezért ezt nem ragozom hosszan.
Budapest-Santa Cruz
Repülővel La Palma egyszerűbben is elérhető, de szempont volt az ár. Hajnalban indultunk Budapestről Gran Canáriára, onnan pedig két kisebb ugrással értük el La Palmát: először Tenerifére, majd onnan La Palmára Canary Fly-jal. Ott gyors kocsifelvétel után vágtattunk a Santa Cruz-i szállásra, ahol megtudakoltuk, hová érdemes menni nézelődni. Ez igen bölcs kérdés volt, mert olyan ötleteket kaptunk, ami magunknak nem jutott volna eszünkbe. Az még csak-csak, hogy hol lehetünk a legközelebb a vulkánhoz, de hogy hol látni be az egészet, arra nem nagyon jöttünk volna rá.
Bár Santa Cruz messze van a vulkántól – a hegygerinc keleti oldalára alapesetben sem hang, sem más jelenség nem bukik át -, azért már itt látni lehetett, hogy valami van. Az egész várost kicsi szemcséjű hamu fedte. Nemcsak a földet, hanem még a virágok leveleit is. Ha a nyugatról fúj a szél, jön a hamu. És ilyenkor le is zárják a repteret. Nekünk ezzel nem volt gondunk – odafele legalábbis.
A vulkán maga
Délután keltünk útra, és mire nekimentünk a szerpentineknek, már sötétedni is kezdett. Így a vulkánnal elsőként már vörös háttérrel találkoztunk. Gurultunk a kocsival, és egyszerre két fa között kibukkant valami piros – aztaleborult! Egyre több aztadurva jelző után egy körforgalomban premier plánban ott áltunk a vulkán előtt, pont felénk fordulva ömlött és rotyogott ki a forró láva a kráterből. Szökőkútként lövellt ki az anyag, mögötte pedig egy másik kráterből okádta a hegy a hamut, hatalmas, vöröses, szikrázó kilövellésekkel.
A szemünk, fülünk, nyakunk tele lett hamuval, a szánkat és orrunkat a covid miatt szériafelszereléssé változott maszkkal védtük, így legalább levegőt tudtunk venni. A rendőrök minden utcát, amely közelebb vezetett volna a vulkánhoz vagy a lávafolyáshoz, lezártak és ott is posztoltak, küldték el a kiváncsiskodókat folyamatosan. Emellett mindenhol cirkáltak és figyelték, nehogy valaki hülyeséget csináljon, vagy csak feltartsa a forgalmat.
Jóval északabbra onnan, ahol a láva eléri az óceánt, egy gyalogos mólón besétáltunk, és a hegy mögül kibukkant az egész: a vulkáni kúp, ahogyan folyik az oldalán a narancssárga, világító láva, ahogyan csorog végig a cucc lankás domboldalon és ahogyan beleömlik az óceánba. Lélegzetelállító. Ide már csak halk morajlás hallatszik, és a hamu is sokkal kevesebb, messze vagyunk, vagy húsz kilométerre.
Másnap úgy döntöttünk, a napfelkeltét egy kilátóból nézzük, szemben a vulkánnal, milyen jó is lesz az. Hát majdnem az lett. Gyönyörű volt azt leszámítva, hogy akkora dzsuva volt, hogy a hegyet sem láttuk. Az alattunk elterülő várost teljesen ellepte a hamu, a fények alig tudták áttörni a szürkeséget. A nap csak egy bágyatag tízes égő volt a hamuréteg mögött. A nap hátralévő részében egyre gyűlt a hamu, a nyugati szél pedig szépen elhordta az egészet a reptér irányába. Sokat nem láttunk, de az a kevés is lenyűgöző volt: hamufelhő a házak, erdők felett, folyamatos morajlás és földremegés.
Epilóg
A gépünket törölték, repülővel La Palma nem volt elhagyható, így hajóval mentünk át Tenerifére. Nagyjából azzal számoltunk, hogy esélytelen elérni a bécsi gépet, ami az A-terv volt, ezért készültünk az esti milánói járatra, a csövezésre a reptéren és a másnap reggeli hazaútra. Hat óra tíz perckor még a hajón voltunk, 16-kor kinéztük a taxit, 32-re a reptéren voltunk, ahol a biztonsági ellenőrzésen szinte új sávot nyitottak nekünk, így békanyállal elértük a bécsi Wizz-t. Másnap mehettünk is dolgozni.
